Hárs György anekdotái

Hárs György levele 1920. január 9-én

Nagy szereplések előtt állunk, az egész familia. Az Alice meg a Baba [az idősebbik húg] a Carthagói harangokat akarja elszavalni illetőleg zongorázni holnap, ha ugyan keresztülmegy a cenzúrán... Én meg magyar nótákat danolok saját zongorakíséretemmel.

Hárs György levele Budapestre 1921. október 23-án.

Szerette a természetet. Néha elüldögélt a Duna partján.

„Hátam mögött az erdő susog, a kopaszodó, őszi erdő. Előttem a medrében alig haladó, csontvázzá soványodott folyam hullámai játszanak, azután mögöttük a nagy fehér zátony és megint erdő, az ősz ezer színében pompázó nagy levéltenger. ... Mióta itthon vagyok először vagyok kint a szabadban a nagy Duna partján, amely, hisz tudod, olyan nagyon kedves nekem.”

Hárs György levele 1921. január 1-jén.

...Szemeim, mikor megérkeztem [Budapestről] igen gyönge állapotban voltak, de most már egyáltalán nincs bajom velük. ... Tudod mit csináltam velük? Este, reggel beledugtam a fejemet tiszta kútvízbe és pislogtam, kinyitottam a vízben őket. Utána csak az arcot szabad megtörülni, a szemet nem. Nagyszerűen használt. Próbáld meg ... Az itteni káplánnak leírás után ítélve ugyanaz a baja volt a szemeivel mint Neked, az is így kúrálta ki...

Hárs József közlése.

Az 1920-ban megszerzett építész-diplomával egyik távoli rokonának és volt évfolyamtársának budapesti irodájában kapott állást mint rajzoló. Most már többször találkozhattak [Nagy Adéllal], de hogyan lesz ebből a kapcsolatból annak a rendje és módja szerint eljegyzés, majd esküvő? A Kis-Svábhegyen a pater familias [Nagy Emil], akit a család Kisapának nevezett (első felesége, aki korán meghalt, hívta így) ellenvetéséről nem tudok, beleegyezéséről, sőt segítségéről azonban igen. Mint az Esterházy hercegek óriási birtokaiból szervezett hitbizomány jogtanácsosa elintézte, hogy Apám a központban építészként állást, sőt szolgálati lakást kapjon. 1921. március 15-én pedig „vejéül fogadta” Apámat. Az újdonsült vőlegényt nagy lumpolással ünnepelték barátai, azt énekelve: „szüret után lesz az esküvőm”. Ez azonban még ünnepélyes eljegyzést sem jelentett, különösen nem esküvőt. Mi volt akkor a nehézség? A tudósítás borítékján címként egy tátrai tüdőszanatórium szerepelt (Tátra-Otthon Tátra-Széplakon), és „kis Gyurim” oda érkezett beszámolója az előkészítő, anyagi természetű tárgyalásokról nem aratott osztatlan sikert. Bajai oldalról pedig leszögezték, hogy az esküvőről egy éven belül szó sem lehet. „Szóval száz szónak is egy a vége, gyógyulj meg minél előbb és állitsd össze a staffierungot.” – szólt Apámból a dac (1921. június 13.).

Hárs József közlése.

Az nem megoldás, hogy ketten bepréselődnek egy kis Balillába és a Lőver körút kanyarjában egymásra borulnak az árokba. Még akkor sem, ha a kormányt a nádszál vékony tervezőtárs, a „Stingli” fogja. Saját autó kell és úgy hajtani mondjuk a rokonokhoz Pozsonyon át Suránykára. De meg kell próbálkozni azzal is, hogy Bajaszentistván hazaballagó tehéntársadalmát kikerülve begurulni a négykerekűvel az előkert üveggömbös karói között, a lépcső elé, ahol az új kor csodája, a detektoros rádió cincogta a Duna vízállásjelentését. Az előbbi mint családi nyaralás, nagyon jól sikerült, az utóbbira nem lehetett büszke apánk. Végtelen hosszú volt az út keresztül a déli megyék poros falvain, szerencsénkre egyedül tette meg, s így nem kellett hallgatnunk szerelés közbeni cifra káromkodásait, mikor húsznál többször volt kénytelen a patkószögeket kihúzni a laposra ereszkedett kerekekből. Akkoriban sztrádákról még csak nem is álmodtak a szolgabírák. Az autó különben az osztrák hegyi utak szerpentinjeit jól bíró Steyr márkájú, nyitott nagy gép volt, felhúzható azt hiszem viaszkos vászon tetővel. Kiszolgálta Apám önálló vállalkozói éveit, sőt még egy kicsit tovább is. Azonban dicstelen véget ért: Egy borús napon a Lőver körút felső szakaszán, a Vöröskeresztes üdülőnél lángolni kezdett a motorháza, s tűzoltóautó vontatta be a haboltós csúfságot a javítóba. Nem is láttuk, nem is hallottunk róla többet.

Hárs József közlése.

Az Erzsébet utca – Kis János utca sarkon 1931-ben Hárs György tervei szerint, szervezésében és kivitelezésében épülő első soproni társasház széltében-hosszában társalgási téma volt. A jól értesültek tudták, hogy Nagy Emil, aki igazságügy-miniszterként Angliából honosította meg Magyarországon az egy fedél alatti lakhatásnak ezt a formáját, apósa a hitbizományi tisztviselőből nemrég önállóvá lett építészmérnöknek. A szakma hagyományőrző nagyjai árgus szemekkel figyelték, hogy milyen újítást vezet be az egyre magasodó alkotáson. Már az is feltűnt, hogy a földszinten egymást érték a bérbe adható üzletek, ezáltal fél emelettel feljebb került a lakások sora, s így maradt az építési szabályzaton belül a három lakószint. Fejcsóválva nézte a művet Schármár Károly építőmester, aztán amikor befejezésül a homlokzat szintek közötti csíkja az ablakközök sárgájával szemben narancsra váltott, kitört és magából kikelve szidta ezt a merész tarkaságot. Alig telt el kis idő, amikor a Vörösmarty utca patak felé néző sarkán új lakóépület nőtt ki a földből: Schármár tervezése. Az arra járók meglepődve látták viszont rajta azokat az átkozott narancscsíkokat. – De Károly bácsi! – csodálkoztak rá. – Hja, haladni kell a korral! – volt a beletörődő válasz.

Hárs József: Egy építészmérnök pályakezdése századunk első felében.

Anyám nem szerette, ha Apám beavatkozik a háztartás dolgaiba. Pedig nagy élvezettel tette. Egyszer kitűnő alkalma kínálkozott rá, amikor hitestársa az otthoni fáradalmakat hugáéknál, Suránykán pihente ki.
Apám 1932. július 3-án Budapestről ad életjelt magáról. Siet haza Sopronba. Ha 8-án elautózhat Suránykára, két-három napot ott tölthet. Tehát még egy hétig szalma.
„Hát most referálok. Eltettünk ribizligeléet, nagyon sok lett. Cseresznyét fogok azonban eltetetni még, ha máskép nem megy, hát jam alakjában. – Eltettünk spárgát, zöld borsót és zöld babot. Jött ugyanis egy kosár Bajáról [a szüleitől], hát ennek a tartalma szépen belement az üvegekbe – megenni úgysem tudtam volna. – Csak el ne romoljon minden, mert akkor megint blamálom magamat [célzás valamire, aminek sajnos nincsen írásos nyoma]. Persze neked mindig akkor kell elmenni, mikor ilyen dolgok vannak. – (Igaz hogy akkor egész nyáron otthon rostokolhatnál, mert mindig van valami hecc.)”

Alulírottak igazoljuk, hogy Hárs György zászlós, mint a [pécsi] 8. honvéd huszár ezred egyik szakaszparancsnoka résztvett az ezrednek 1917. aug. 5–14. közti harcaiban, melyeket a Kimpolung-tól (Bukovina) keletre a Par. Caselor és Par. Slatiora völgyekben és környező 892, 927 és 1125 magaslatok elfoglalása körül vívott. –
Augusztus 6.-án délután csata után az 1. század a völgyben állapodott meg. Aug. 6. és 7. közötti éjjelen az ellenség több támadást kísérelt meg és bár az összeköttetés jobbra is, balra is hiányzott, a telefon sem működött, a század tartotta magát és így megakadályozta egy veszélyes rés megnyilását, melyen az ellenség benyomulhatott volna. – A támadások elhárításában nevezett zászlósnak és szakaszának nagy része volt.
Augusztus 8.-án pedig, mikor a 927 és 1078 pontra való támadásoknál az ezred előtt elővédparancsnok volt, az ellenséggel megütközve tartotta magát mindaddig, míg mögötte az ezred fel nem fejlődött és őt mint elővédet vissza nem vonta. 24 emberéből 1 halottat és 11 sebesültet veszített, de a rábízott 2 géppuskát megmentette. –
– – Ezen fegyvertényért Hárs György zászlóst alulírott Konkoly Thege Andor a század akkori parancsnoka az I. oszt. ezüst vitézségi éremmel való kitüntetésre terjesztettem elő.
1934. május 15. [Aláírások.]
[1934.] „Február 22-én kelt leveledet megkaptam. A választ mindjárt szemrehányással kezdem, mert nem szép Tőled, hogy ezred összejöveteleinken nem szoktál résztvenni és így tulajdonképen ezredünktől elszakadtál.” Írja Konkoly Thege Andor. Ettől függetlenül készséggel áll rendelkezésére. De azért mégsem, mert másokra hárítja az igazolás felelősségét. Nem is sikerült a vitézi cím elnyerése.
A m. kir Hadilevéltár a Kis János u. 3.-as címre küldött értesítésben közli, hogy sem Bp.-en sem Bécsben nem találtak javaslatot az I. osztályú vitézségi éremről, de küldik a 2. osztályú ezüst és bronz vitézségi éremről szóló igazolványt.

„... Vasárnap. Salzburgban virrad, sokan szállnak föl. Szép hegyes vidék, tiszta bajor majoros házakkal a Reichsautobahn egy két helyen hatalmas hídépítményekkel keresztülmegy a vasutvonalon. ... Aztán fölszáll a köd. Göppingen, Plockingen, Essingen, iparvidék szép régi templomokkal. Ugy a régi városrészek mint az ujak szabadon épült házakkal. ... Rengeteg horogkeresztes zászló, valami ünnep tiszteletére. Tehenet sehol se látni, mert azok istállózva vannak. ... Karlsruhe. semmi különös. Kehl határállomás. Meresztettem eddig a szememet, hogy lássak valami erődítményfélét amit a németek állítólag csináltak, de sehol semmi. Keresem a Maginot vonalat. Semmi. Az elzászi határon túl látok két igen régi elhanyagolt lövészárkot némi ittfelejtett drótakadállyal. Egyéb semmi. A vidék azonban szemmel láthatóan megváltozott. Az épületek elhanyagoltak, rondák, piszkosak. Itt már aztán van tehén, de van gaz is a földeken ... Néhány igen szép középkori templom látszik, de egyéb aztán igazán ronda. Az állomások is rondák, amikor a vonat őrült sebességgel robog át nem respektálva se váltót se kanyarulatot. De hogy miért siet olyan igen, mikor az állomásokon félórákat álldogál, menetrend szerint is.– azt nem tudom. Aztán besötétedik és várjuk Párist, – a fény városát. – Meg is jön, olyan sötétségben, akárcsak Balf. A pályaudvar is sötét, hordár nem igen van, a végén kerül egy. Taxin a hotelbe megyünk. A nagy boulevardok már világosabbak, rengeteg auto és szabályozott csöndes közlekedés. Elhelyezkedés rossz benyomás. 65 Fr-ért egy kapualjból nyiló szoba, elég nagy, a fürdő egy üvegfallal elkeritett sarok, a szobával közös légtérrel. Iróasztal 2 drb van, de szék is csak 2 drb. Aztán kimegyünk ismerkedni a várossal...” [A város és a kiállítás részletes leírása, skiccekkel.] ... megyek haza pakkolni, reggel utazunk. 1937. okt. 12. Utazás hazafelé, a Maginot vonalat megint hiába keresem, viszont látunk néhány szép kathedrálist francia földön. Németországban már sötét van, de könnyebb a lelkünk hogy hazafelé igyekszünk, aztán Ausztria, alszunk is egy kicsit ... de ¾ 10-re mégis hazaérünk okt. 13-án.

Hárs György lejegyzése.

„Hát Páris nagyon szép, a kiállítás is gyönyörű, sokat lehet tanulni lépten nyomon. De az élet, – hát ahhoz szó fér. Meg kellene szokni. A kutya is megszokja a verést. Tán mi is megszoknánk a borravalózást meg az egész más életrendet. A tanulság? Itthon jobb és az itthoni élet és kultura, nem is olyan utolsó. Sőt Budapest egyáltalán nem utolsó. Nekünk például nemcsak kötelességből, de szívből az első." [1937. október 2-13.]

Hárs György naplójából.

Segítsen az Isten minket, mert már más rajtunk úgy sem segít. Az oroszok itt vannak, teljes létszámmal, követelődzők, élelmiszereket, kváretélyt kívánnak, a rablások és fosztogatások napirenden vannak, – de azért, valljuk be, rosszabb is lehetne. A kormányzat nincs a helyzet magaslatán és Vorosilov marsall befolyására a tagállamsággal kacérkodik, – hol vannak a megválasztott képviselők? Tildy állítólag már 3 hete beteg és Rákosi uralkodik. A béketárgyalásokat a napokban megkezdik. Az árak változatlanok, vagy mennek fölfelé. Az arany és a nemes valuták, a lebélyegzés hatása alatt, süllyedtek, de most megint változatlanul szilárdak. Pénz nincs, mindenki immobil, a munkásokat effektív pénzhiány miatt nem tudják kifizetni. Mi is tengünk lengünk pénz nélkül. Akármilyen rossz, mégis jó volna, ha volna.

Ezeknek jegyében kezdjük az új esztendőt. ...

Hárs György naplójából.

1946. április 21. Húsvét vasárnap. A rendes programm, misére megyünk. Délután Takácsékhoz, Khoórékhoz. Megkezdődik a kitelepítése a sváboknak, a második lista jelenik meg. Borzasztó dolog az, hogy a világ már nem tud megnyugodni. Megint elhurcolnak embereket és földúlják az otthonokat. Mi lesz még ebből? Elszabadult a pokol?